3. fejezet – Agresszió (Első rész)

Wei Wuxian meg akarta mosni az arcát, hogy vethessen egy pillantást a test tulajdonosának ábrázatára a halál után, de nem volt semmi víz a szobában, még inni vagy mosni való sem.

Az egyetlen lavórszerű tartály úgy sejtette vécének van odakészítve, tisztítás helyett. Meglökte az ajtót, de az retesszel volt megerősítve, valószínűleg hogy meggátolja abban, hogy kintre vándoroljon.

Ezek közül egyáltalán semmi sem éreztette vele a reinkarnálódás örömét!

Úgy döntött ennyi erővel akár ülhet Lótusz Pozícióban is és megszokhatja az új otthonát. Az idő elrepült és egy nap eltelt. Amikor kinyitotta a szemeit, napfény szűrődött be az ajtó és ablakok résein. Ugyan fel tudott állni és sétálgatni, de még így is szédült kissé.

Wei Wuxian zavart volt, Mo XuanYo spirituális energiájának mértéke kellően jelentéktelen hozzá, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni, tehát nincs semmi oka, hogy miért nem tudom rendesen kontrollálni ezt a testet. Miért nem működik tehát?

Ekkor egy zaj hangzott fel a gyomrából és rájött, hogy ez egyáltalán nem kötődik a spirituális energiához. Valójában azért volt, mert ez a test nem tanult fényevést és érzett éhséget. Ha nem kutat fel valami ételt, akkor talán ő lesz az első gonosz ghoul, aki halálra éhezik az érkezése után.

Wei Wuxian felemelte a lábát és arra készült hogy kirúgja az ajtót, amikor hirtelen közeledő lépteket hallott meg. Valaki ráütött az ajtóra, majd bemorgott „Ebédidő!”

Ennek ellenére semmi sem jelezte, hogy ki terveznék nyitni az ajtót. Wei Wuxian lejjebb hajtotta a fejét és észrevette a parányi ajtót a másikon, ami éppen kinyílt és egy kis tál volt előtte.

A szolga odakint ismét kiáltott. „Chop-chop! Mégis mire vársz? Tedd majd ki a tálat, amikor végeztél!”

Az ajtó kicsit kisebb volt azoknál, amiken egy kutya át tud mászni – az emberi közlekedés lehetetlen volt rajta keresztül, de a tálat könnyen be lehetett venni. Két fogás volt rajta és egy adag rizs, ami meglehetősen kellemetlenül nézett ki.

Wei WuXian elkezdett játszani az evőpálcikákkal, amiket a rizsbe dugtak, meglehetősen keserű szájízzel.

A YiLing Pátriárka éppen csak visszatért a halandó világba, de az első dolog amivel találkozik egy rúgás és szidás, hogy ne is említsük a maradékot ami köszöntő ételként volt felszolgálva neki. Hol van a vér és vérengzés? A kegyetlen mészárlás? Az abszolút pusztítás? Ki hinne neki? Olyan volt, mint egy tigris a pusztában, mint a sárkány a sekélyesben, egy főnix a tollai nélkül, elvesztve minden előnyét, lekicsinyelve azok által, akik gyengébbek nála.

Ekkor a szolga odakint ismét megszólalt, de most nevetve. „A-Ding! Gyere ide!”

Egy lány édes hangja válaszolt a távolból. „A-Tong, már megint ételt viszel annak ott bent?”

A-Tong kattogott a nyelvével. „Mégis mi másért jönnék ebbe a baljóslatú udvarba?”

A-Ding hangja közelebbről hallatszott, mintha már az ajtó előtt lenne. „Csak egy ételt kell hoznod naponta és senki sem törődik vele, ha lustálkodsz. Egy ilyen semmilyen feladat és te mégis azt gondolod, hogy baljóslatú. Nézz rám. Én olyan elfoglalt vagyok, hogy nem tudok kimenni játszani.”

A-Tong panaszkodott. „Az hogy ételt hozok neki, nem az egyetlen feladat, amit csinálnom kell! Hogy mernél kimenni manapság? Ennyi járkáló holttal odakint, mindenki bezárkózik a házába!”

Wei Wuxian leguggolt az ajtó mellett és hallgatózott evés közben.

Úgy tűnt, hogy Mo Falu nem volt olyan békés már egy ideje. Járkáló holtak, ahogy a nevük is mondja, olyan halottak, akik tudnak mozogni, az egyik alacsony szintű módosított hullák. Hacsak az elhunyt személy nem táplált erős haragot, akkor tompa tekintetűek és lassúk voltak. Nem túlságosan veszélyesen, de elegek, hogy megijesszenek egy átlagos embert, különösen a hányingerkeltő szagukkal.

Azonban Wei Wuxiannak ők voltak a legengedelmesebb bábok. Amikor megemlítették őket, szinte otthonosan érezte magát.

A-Tong úgy tűnt pofát vág erre. „Ha ki akarsz menni, magaddal kell vinned, hogy megvédhesselek...”

A-Ding válaszolt. „Te? Megvédeni engem? Fejezd be a dicsekedést. Biztos vagy benne, hogy le tudod győzni azokat a dolgokat?”

A-Tong fanyarúan válaszolt. „Ha én nem tudom legyőzni őket, akkor mások sem.”

A-Ding felnevetett. „Mégis honnan tudod, hogy más emberek nem tudják legyőzni őket? Hadd áruljam el neked – ma, néhány kultivátor érkezett Mo Faluba. Úgy hallottam, hogy egy kiemelkedő klánból vannak! Az asszonyság éppen a nagycsarnokban beszél velük és mindenki a faluból őket nézi. Nem hallod a zajt? Nincs időm, hogy veled játszadozzam; utána talán még több munkát adnak majd.”

Wei Wuxian figyelmesen hallgatózott. És valóban, az emberek halovány nyüzsgését lehetett kivenni keletről. Egy pillanatig eltűnődött, majd felállt és belerúgott az ajtóba. Az egy reccsenéssel megrepedt.

Ebben a pillanatban a két szolga A-Ding és A-Tong éppen flörtölgettek, aztán sikítottak amikor az ajtó hirtelen kicsapódott. Wei Wuxian elhajította a tálját és kisétált, megrándulva a hirtelen napfénytől. A kezeivel árnyékolta be a szemét és lecsukta a őket egy pillanatra. Ekkor A-Tong még hangosabban sikoltott, mint A-Ding, de amikor ismét felmérte az alakot és rájött, hogy az nem más mint Mo XuanYu, akit mindenki megszégyeníthet, a bátorsága hirtelen visszatért. Rájött, hogy valószínűleg elvesztette az arcát A-Ding előtt és helyre akarta ezt hozni, így előugrott és úgy rázta a kezeit, mint aki egy kutyát közelít meg. „Shoo! Shoo! Menj el! Miért jöttél ki?”

A-Tong még egy koldusnál vagy egy légynél is rosszabbul kezelte. Többnyire a Mo család összes szolgája így viselkedett Mo XuanYu-val, mivel soha nem ellenállt. Wei Wuxian megrúgta A-Tongot felborítva azt, majd felnevetett. „Milyen bátor egy kifutófiútól, hogy így megszégyenítsen másokat.”

Ezzel megindult keletre a nyüzsgés felé. Igen sok ember zsúfolódott össze a Keleti Csarnokban és körülötte. Éppen ahogy We Wuxian belépett az udvarba, egy nő szólalt meg a többikénél magasabb hangon. „A családunk egyik tagja az ifjabb generációjából szintén kultivátor volt...”

Ennek Mo asszonyságnak kell lennie, ahogy próbál kapcsolatokat kiépíteni a kultivátor családokkal már megint. Wei Wuxian nem várta meg, hogy befejezze a mondandóját, gyorsan lökdösődve utat nyitott magának a tömegen át a csarnokba, szélesen vigyorogva. „Jövök, jövök. Itt is vagyok!”

Egy középkorú hölgy ült a csarnokban, remek egészségben, extravagáns ruhákat viselve. Ő volt Mo asszonyság. A férje alatta ült és vele ellentétesen foglalt helyet néhány fehér köntösbe öltözött fiú. Mivel egy rendezetlen borzalom éppen előlépett az emberek közül, egy pillanatra minden beszélgetés elhalt, de Wei Wuxian szégyentelenül beszélt tovább, mintha egyáltalán nem vette volta észre a mozdulatlan légkört. „Ki hívott korábban? Én vagyok az egyetlen, aki kultivátor volt!”

Túl sok púder volt az arcán, így amikor mosolygott a púder lepergett róla. Egy ifjú kultivátor a nevetés határán volt, egy pfft hang ki is szökött belőle. Az arca azonban ismét komoly lett, ahogy egy másik ifjú, látszólag a csoport vezetője egy rosszalló pillantást vetett rá.

Wei Wuxian követte a hangot és körbe nézett. Azt hitte a szolgák csak tudatlanok és eltúlozzák a helyzetet, de meglepetten vette észre, hogy ezek valóban egy „kiemelkedő klán” tanulói.

A fiúk olyan köntösöket viseltek, amiknek az ujjai lágyan sodródónak az öve pedig hullámzónak tűnt, lenyűgözve és elbűvölve a szemet. Az egyenruhájukra pillantva egyértelmű volt, hogy a GusuLan klán tagjai. Valamint vérkötelének kellet fűznie őket a Lan család ifjabb generációjához, mivel viselték a nagyjából ujjnyi, fehér homlokszalagot, ami felhőmintákkal volt díszítve.

A GusuLan klán mottója az volt hogy „tisztesség”. A homlokszalagok azt képviselték, hogy „viselkedj jól” és a felhő minta volt a Lan család hivatalos mintája, amit másik családokból érkező kultivátorok nem viselhettek. Wei Wuxiannak minden alkalommal megfájdult a feje, amikor meglátott valakit a Lan klánból. Az előző életében, mindig úgy gondolt ennek a klánnak az egyenruhájára, mint „gyászruhára”, ezért sem téveszthette el soha.

Mo asszony egy ideje már nem látta az unokaöccsét, és sokáig tartott, amíg túljutott a döbbenetén, valamint amíg rájött, hogy ki a túlsminkelt alak. Borzasztó haragos volt, de nem akarta elveszteni a hidegvérét és felizgatni magát, tehát lehalkította a hangját és odaszólt a férjének. „Ki engedte ki? Zárasd vissza!”

A férje azonnal elmosolyodott, hogy megnyugtassa, majd odasétált a fiúhoz egy kellemetlen pillantással, készen, hogy eltüntesse innen. Azonban Wei Wuxain hirtelen a földre vetette magát, az összes végtagjával a talajba kapaszkodva. Senki nem tudja felemelni, még akkor sem, amikor a szolgák segítséget kértek. Ahogy Mo asszony arca egyre sötétebb lett, a férje is izzadni kezdett. Majd szidni kezdte. „…. Te… fránya őrült! Ha nem mész vissza most, akkor várj csak, hogy hogyan foglak megbüntetni!”

Ugyan mindenki tudja Mo Faluban, hogy a Mo családnak van egy ifjú mestere, aki elvesztette néhány kerekét, Mo XuanYu már néhány éve egy sötét szobában rejtőzött, félve kijönni. Most hogy látták, hogy az arca és a cselekedetei is egy szörnyére hasonlítanak, az emberek suttogni kezdtek egymás között, előre is várja a remek előadást. Wei Wuxian megszólalt, „Visszamehetek, ha úgy akarod.” majd Mo ZiYuan-ra mutatott. „De akkor elsőként mond meg neki, hogy adja vissza a dolgokat, amiket ellopott tőlem!”

Mo ZiYuan egyáltalán nem várta, hogy ennek a semmirekellő őrültnek van mersze idejönni és gondot okozni, főleg nem a tegnapi fenyítés után. Hirtelen elsápadt. „Micsoda ostobaság! Mikor loptam én el a dolgaid? Kéne, kéne nekem bármit is lopnom tőled?”

Wei Wuxian erre. „Igen, igen. Nem loptál, raboltál!”

Mo asszony nem mondott még semmit, de Mo ZiYuan máris dühbe gurult, felemelve a lábát, hogy megrúgja a bajkeverőt. Azonban egy fehér köpenyes, kardot viselő fiú enyhén megmozdította az ujját, mire Mo ZiYuan lába megcsusszant, majd a földre esett, a lába éppen csak érintette a másikat. Ám Wei Wuxian még így is gurult egyet a földön, mintha valóban meg lett volna rúgva, majd előre húzta a köntösét, megmutatva a lábnyomot, amit Mo ZiYuan hagyott ott tegnap.

A többiek azt gondolták, hogy Mo XuanYu egyértelműen nem rúghatta meg saját magát. Azzal a ténnyel együtt, hogy Mo ZiYuan mindig is meggondolatlan és arrogáns volt, mégis ki más tehette volna? Bármi is legyen, a Mo család túl kegyetlen volt a saját vérrokonához. Egyértelműen lehetett látni, hogy amikor először jött vissza, nem volt még ennyire őrült, szóval a családtagjai bánásmódja miatt kellett, hogy rosszabbodjon a dolog. Mindazonáltal minden remek, amíg van jó műsor, amit lehet nézni. Ez pedig itt érdekesebb volt, mint a kultivátorok!

Eddig Mo asszony figyelmen kívül hagyta, mintha nem ereszkedett volna le addig, hogy egy beteg emberrel vitatkozzon. Másokat utasított, hogy távolítsák el. Most már tudta – Mo XuanYu határozottan felkészülten jött. A feje teljesen tiszta volt és szándékosan járatta le őket. Egyszerre érzett döbbenetet és gyűlöletet. „Ezt a hatalmas jelentet szándékosan csináltad, nem igaz?”

Ennyi figyelő szempár kereszttüzében Mo asszony nem üthette meg, vagy dobhatta ki. Ahogy a harag felgyülemlett benne, csak azzal próbálkozhatott, hogy erőltetetten kibékítse a két oldalt. „Lopás? Rablás? Ez kissé tiszteletlen, ha engem kérdezel. Mi mind egy család vagyunk, ő csupán egy pillantást akart vetni rájuk. A-Yuan az ifjabb fiú, mi a gond tehát azzal, ha használja néhány dolgodat? Mint az idősebb fiú, nem kéne vonakodnod, hogy kölcsön add néhány játékszered, nem igaz? Nem mintha nem adná vissza őket.”

A fiúk a Lan klánból döbbenten bámultak egymásra. Ezek a fiatal fiúk kultivátor klánban nőttek fel, egyedül ragyogással találkozva. Valószínűleg soha nem láttak ehhez hasonló komédiát, vagy hallottak ehhez hasonló logikát. Wei Wuxian hisztérikusan felnevetett a fejében és kinyújtotta a kezét. „Akkor add vissza őket.”

Természetesen Mo ZiYuan számára lehetetlen volt, hogy bármit is visszaadjon, elvégre vagy elhasználta őket, vagy szétszedte. De még ha vissza is tudta volna adni, a büszkesége akkor is meggátolta volna benne. Az arca lilára váltott a haragtól, ahogy felkiáltott. „… Anya!” A pillantása azt üvöltötte, tényleg engeded neki, hogy így kezeljen engem.

Mo asszonyság igazán barátságtalanul nézett vissza, jelezve, hogy ne rontsa tovább a helyzetet. Azonban We Wuxian ismét megszólalt. „Nem elég, hogy nem kellett volna ellopnia a dolgaimat, nem kellett volna ellopnia őket az éjszaka közepén. Mindenki tudja, hogy a férfiakat kedvelem. Még hogyha ő nem is szégyenkezett, én tudom, hogy nem szabad gyanúsnak tűnni.”

Mo asszony levegőért kapkodott, majd felkiáltott. „Te meg mégis miről beszélsz a falusiak előtt? Micsoda szégyentelenség – A-Yuan az unokatestvéred!”

Kontrollálatlan viselkedésben Wei Wuxian egyértelműen mester volt. A múltban ha kontrollálatlanul akart viselkedni, a státuszát mindig figyelembe kellett vennie, most azonban őrült volt, ami azt jelentette, hogy bármit megtehet amit akar, amilyen módon csak akarja. Megvetette a lábát és dacosan folytatta. „Annak ellenére, hogy tudta, hogy az unokatestvére vagyok, úgy döntött nem kerül el, tehát ki is a szégyentelenebb? Nem törődök a hírneveddel, de ne tedd tönkre az én ártatlanságomat! Még mindig találni akarok egy jó férjet!”

Mo ZiYuan erre hangosan felvisított és nekilátott egy széket lengetni felé. Amint Wei Wuxian látta, hogy a haragja végre elszabadult, elgördült, majd felugrott, kikerülve a széket, ami így a földnek csapódott és szétesett a folyamat közben. A Keleti Csarnok tömege eredetileg fürdőzött a Mo család megszégyenülésében, de amint a harc megkezdődött, mind elmenekültek. Wei Wuxian a Lan klán tanítványainak irányába iszkolt, akik mint döbbenten bámulták a jelentet. „Mind láttátok? Láttátok? A rabló még meg is ver másokat! Milyen szívtelen!”

Mo ZiYuan üldözte és közel volt, hogy utolérje, amikor a fiúk vezetője sietve megállította. „Kérlek nyugodj le. A szavak erősebbek minden fegyvernél.”

Mo asszony észrevette, hogy a fiú szándékosan védelmezi az őrültet, így egy mosolyt erőltetett az arcára. „Ez a húgom fia. Nincs teljesen rendben itt; a Mo Faluban mindenki tudja, hogy őrült és gyakran furcsa szavakat beszél, amiket nem kell komolyan venni. Kultivátorok, kérem...”

Mielőtt befejezhette volna a mondatot, Wei Wuxian feje kikukucskált a fiú háta mögül és rábámult. „Mégis ki mondta, hogy a szavaimat nem lehet komolyan venni? Következő alkalommal próbáljon meg lopni tőlem megint. Egyszer lopsz, egy kezedet levágom!”

Mo ZiYuan-t eredetileg lefogta az apja, de miután meghallotta ezeket a szavakat, közel volt hozzá, hogy ismét elveszítse a hidegvérét. Wei Wuxian gyorsan kirohant, a fiú pedig azonnal elállta a bejáratot, szándékosan másik témára terelve a beszélgetést komoly arccal folytatta. „Akkor kölcsön vennénk a Nyugati Udvart az éjszakára. Kérlek ne feledkezzetek meg a dolgokról, amiket mondtam – napnyugta után zárjátok be az összes ablakot, ne gyertek ki, vagy ami még rosszabb, sétáljatok az udvar felé.”

Mo asszony remegett a haragtól. „Igen, igen, kérlek...” Mo ZiYuan nem hitte el a dolgot. „Anya! Az az őrült megsértett engem ennyi ember előtt, és ennyiben hagyjuk? Te mondtad nekem legutóbb, te mondtad, hogy ő csak egy...”

Mo asszony felcsattant. „Csend legyen. Nem tudsz várni, amíg visszatérünk?”

Mo ZiYuan soha életében nem volt még ilyen hátrányban, vagy megszégyenítve ennyire, az anyja szidása pedig csak rontott a helyzeten. Telve volt haraggal, és azt gondolta, végzek az őrülttel ma este!

Miután Wei Wuxian kiszökött, kisétált a Mo család székhelyének ajtaján és megmutatta arcát Mo Faluban. Ugyan rengeteg embert meglepett vele, de ő igazából imádta minden pillanatát, és végre rájött mekkora élvezet őrültnek lenni. Szinte elkezdett egyet érteni a sminkkel ami egy akasztott lidércre emlékeztetett, majdnem vonakodott lemosni. Rendbe rakta a haját és a csuklóira pillantott. A vágások úgy tűnt, egyáltalán nem gyógyulnak, ami azt jelentette, hogy ez a halovány bosszú nem elégítette ki a tiltott technikát.

Tényleg ki kell irtania a Mo családot? Hogy őszinte legyen, nem lett volna igazán nehéz feladat.

Wei Wuxian visszaandalgott a Mo család Nyugati udvarához. A Lan klán tanítványai a tetők és falak tetején álltak, ünnepélyes arccal tanácskova.

Ugyan a GusuLan klán nagyban hozzájárult az őt ért ostromhoz, abban az időben ezek az ifjak még vagy meg sem születtek, vagy kicsiny gyerekek voltak. A haragjának tehát nem kéne feléjük irányulnia, így Wei Wuxian úgy döntött itt lődörög még egy darabig és megnézi mire készülnek. Egy idő után úgy érezte, valami nincs rendben.

Miért tűntek a repdeső fekete zászlók a tetők és falak tetején olyan ismerősnek?

Ezt a fajta zászlót „Fantom Vonzó Zászlónak” hívták. Ha egy élő emberre rakták, magához csábított mindenféle szellemet, haragos kísértetet, járkáló holtat vagy gonosz teremtményt egy bizonyos területen belül, ahol csak azt a személyt támadták. Mivel a zászlóhordozó személy egy élő céltáblává változott így „Cél Zászlónak” is hívták. Egy házra is ki lehet rakni, de abban a házban élő embereknek kell lennie. Ebben az esetben a támadási távolság kiterjed mindenkire a házban. Mivel mindig volt sötét energia ami körbevette a területet, amire kitűzték a zászlót, mintha kavargó fekete szél lenne, „Fekete Szél Zászlónak” is nevezték. Az hogy a zászló formációt a Nyugati udvaron helyezték el, és nem engedték senkinek, hogy megközelítse, azt kell hogy jelentse, hogy ide akarják vezetni a járkáló holtakat és egyszerre fogni el őket.

Az pedig, hogy miért tűntek ismerősnek… Hogy ne tűnhettek volna annak? A Fantom Vonzó Zászló készítője ugyanis nem más, mint a YiLing Pátriárka!

Úgy fest, ugyan a felszínen a kultivátor világ gyűlölte őt, de még így is használták az újításokat amiket kitalált.

Az egyik tanítván aki a tetőn állt észrevette ahogy itt bolyong és felszólalt. „Kérlek menj vissza. Ez nem egy olyan hely, ahová egy hozzád hasonló embernek jönnie kéne.”

Ugyan el volt kergetve, de ebben az esetben kedvességből, és a stílus is más volt mint a szolgáké a Mo családban. Wei Wuxian meglepte azzal, hogy gyorsan felugrott és megragadta az egyik zászlót.

A tanítvány megriadt és leugrott, hogy üldözőbe vegye. „Ne mozdulj. Ez nem valami olyasmit, amit el szabad venned.”

Wei Wuxian kiabált, miközben menekült, kócos hajával és csapdosó végtagjaival úgy festett akár egy igazi őrült. „Nem adom vissza, nem adom vissza! Akarom ezt a dolgot! Akarom!”

A tanítvány néhány lépéssel utolérte és megragadta a karját. „Ha nem adod vissza, meg foglak ütni!”

Wei Wuxian belecsimpaszkodott a zászlóba, mint aki nem hajlandó elengedni. A fiúk vezetője éppen felállította a zászló formációt és finoman leugrott a tetőről amikor meghallotta a zajongást. „JianYi hagyd abba. Ne csinálj bajt belőle, csak vedd el a zászlót.”

Lan JianYi megszólalt. „SiZhui nem is ütöttem meg igazából! Nézz rá, tönkreteszi a formációt!”

A kötélhúzás alatt Wei Wuxian már megszemlélte a kezében tartott Fantom Vonzó Zászlót. A motívumok pontosan lettek megrajzolva és a ráolvasások is teljesek voltak. Nem volt semmi hiba, tehát semmi gond nem lesz, ha használják őket. Azonban aki rajzolta nem volt túl tapasztalt, tehát csak öt li-s (2500 m) körzetben fogja idevonzani a járkáló holtakat. Annak azonban elégnek kell lennie. Nem kéne túl sok ellenséges teremtménynek lennie egy olyan kis helyen, mint Mo Falu.

Lan SiZhui rámosolygott. „Mo fiatal mester, az ég sötétedik, mi pedig hamarosan elkezdjük a járkáló holtak elfogását. Veszélyes lesz itt éjszaka, tehát az lenne a legjobb, ha visszatérnél a szobádba.”

Wei Wuxian végignézett rajta. Becsületes volt és kifinomult, méltóságteljes megjelenéssel enyhén mosolygott. Wei Wuxian némán meg volt elégedve vele. A zászló formáció rendezetten lett felállítva és a viselkedése szintén tiszteletteljes volt, megmutatva a tanítvánnyá hatalmas potenciálját. Fogalma sem volt, hogy egy olyan konzervatív klán, mint a Lan klán, hogy a viharba nevelt ki egy ilyen ifjút.

Lan SiZhui ismét megszólalt. „Ez a zászló...” Mielőtt azonban befejezhette volna Wei Wuxian a földre hajította a Fantom Vonzó Zászlót és hümmögött egyet. „Ez csak egy zászló, tehát mi ez a nagy felhajtás? Jobbat is tudok rajzolni, mint ez!”

Elfutott abban a pillanatban, hogy eldobta a zászlót. A fiúk, akik a tetőn álltak, hogy figyeljék a nyüzsgést, majdnem leestek a nevetéstől, miután meghallották ezeket a nevetséges szavakat. Lan JiangYi szintén csuklott a haragtól, ahogy felkapta a Fantom Vonzó Zászlót. „Micsoda hibbant!”

Wei Wuxian folytatta a járkálást, semmit sem téve, végül pedig visszatért a kis udvarba, ami Mo XuanYu-hoz tartozott.

Figyelmen kívül hagyta a törött reteszt és a káoszt a földön, kiválasztott egy nagyjából tiszta helyet és ismét leült lótusz pozícióban.

Azonban, mielőtt a hajnal eljött volna, a kintről jövő zaj kirántotta a meditációból.

Kaotikus léptek egész sora közeledett, kiáltásokkal és sikolyokkal együtt. Wei Wuxian hallott néhány ismételt kifejezést is „… Ronts be és rángasd ki!” „Értesítsd a hatóságokat!” „Mit értesz az alatt, hogy értesítsd a hatóságokat? Verjétek halálra!”

Kinyitotta a szemeit, hogy azt lássa néhány szolgáló már be is jött.

Az egész udvar fel volt gyújtva. Valaki felkiáltott. „Rángasd a gyilkos a Főcsarnokba, hadd fizessen az életével!”