34. Fejezet - Füvek (Második rész)

A bambuszrúd kopogásának hirtelen és különös hangja először hangos, majd lágy lett, távoli majd közeli, amitől lehetetlen lett megállapítani pontosan mitől is származik.

Wei Wuxian. "Gyertek ide mind. Húzódjatok össze. Ne mozduljatok és ne támadjatok."

A köd közepette, ha az ifjak visszahívták a kardjuk mert ha támadni próbálnak, könnyen elfordulhatna, hogy maguknak ártanak az ellenség helyett. Egy perc után, a zaj elhalt. Miután csendben várakoztak egy ideig, az egyik tanítvány azt motyogta az orra alatt. "Megint ez... Mégis meddig fog követni minket?!"

Wei Wuxian. "Követett titeket?"

Lan SiZui. "Miután beléptünk a városba, mivel a köd sűrű volt, úgy döntöttünk, hogy egymáshoz közel maradunk. Aztán hirtelen meghallottuk a zajt. Akkor nem volt ilyen gyors. Elég lassan ment, egy koppintás egyszerre. A ködön keresztül láttunk egy alacsony árnyat elsétálni, közvetlenül előttünk. De amikor üldözőbe vettük, eltűnt. A zaj azóta követ minket."

Wei Wuxian. "Milyen alacsony?"

Lan ShiZhui a mellkasán mutatta. "Nagyon alacsony. Nagyon kicsi."

Wei Wuxian. "Milyen hosszú ideje vagytok itt?"

Lan SiZhui. "Nagyjából tizenöt perce."

"Tizenöt perce?" Kérdezte Wei Wuxian. "HanGuang-Jun, mennyi ideje vagyunk itt?"

Lan WangJi hangja a köd homályából jött. "Nagyjából harminc perce."

"Látod." Wei Wuxian folytatta. "Hosszabb ideje vagyunk itt, mint ti. Végig előre sétáltunk ezt az ösvényt követve."

Ha mindketten előre sétáltak, akkor lehet hogy valaki ördögi varázst bocsájtott az útra, körkörös labirintussá változtatva azt?

Wei Wuxian ismét megkérdezte. "Próbáltátok a kardotok használni hogy felrepüljetek és szemügyre vegyétek?"

Lan SiZui. "Igen. Azt hittem magasra repültem, de igazából nem annyira. Valamint szintén voltak mindenféle elmosódott árnyak, amit ide-oda suhantak. Nem tudtam mik azok és féltem hogy nem lennék ellenfél nekik, így lejöttem."

Ezt hallva mindenki elcsendesedett egy időre. Mivel a Shudong terület amúgy is ködös volt, soha nem gondolkoztak el az itteni ködön. Most azonban úgy tűnt, a köd nem természetesen alakult ki, hanem valami szellem alkotta köd.

Lan JingYi felkiáltott. "A köd nem mérgező, ugye?!"

Wei Wuxian. "Valószínűleg nem. Már egy ideje itt vagyunk és még mindig élünk."

Jin Ling. "Magammal kellett volna hoznom Tündért. Ez az egész az átkozott szamarad hibája."

Hallva a kutya nevét, Wei Wuxian egész háta libabőrös lett. Amikor meghallotta Lan JingYi kiáltását. "Mi még csak nem is hibáztattuk a kutyád! Ő nyitotta harapásra a száját először, hogy Almácska patájával végezze benne. Ez mégis kinek a hibája? Akárhogy is, egyikük sem tud most mozogni."

Wei Wuxian. "Mi?! Almácskámat megharapta egy kutya?!"

Jin Ling. "Hogy lenne egy szamár fontosabb, mint az én spirituális kutyám? Tündért a legfiatalabb nagybátyámtól kaptam. Ha valami történik vele, ezer szamár sem elég fizetség érte!"

Wei Wuxian teljesen képtelenül vágott vissza. "Ne használd LianFang-Zun nevét, hogy elrémítsed az embereket. Nos, az én Almácskám meg ajándék HanGuang-Jun-tól. Hogyan hozhattátok el Almácskát egy éjszakai vadászatra? És különösen hogy hagyhattátok hogy megsérüljön?!"

A Lan Szekta tanítványai egységesen vágták rá. "Hazug!" Soha nem hinnék el, hogy HanGuang-Jun egy ilyen ajándékot választ valakinek. Még ha Lan WangJi nem is szólalt fel, szilárdan elutasították a dolgot. Lan SiZhui tisztázta az ügyet. "Uhhh... ne haragudj, Mo fiatal mester. A te Almácskád... a szamarad minden nap zajt csapott Felhőzugban, és az idősebb tanítványok hosszú ideje panaszkodtak, és megparancsolták nekünk hogy szabaduljunk meg tőle egy éjszakai vadászat alatt. Tehát, mi..."

Jin Ling szintén nem hitte el, hogy a szamár Lan WangJi ajándéka. "Nem is bírok ránézni arra a szamárra. Ráadásul Almácskának hívják. Ez mégis mekkora hülyeség!"

Lan JingYi azt gondolta, hogyha a szamár valóban HanGuang-Jun-tól van, akkor bajban lesznek. Tehát azonnal felszólalt. "Mi a gond az Almácskával? Szereti az almát, tehát Almácska. Teljesen reális. Ez tízszer jobb, mint Tündérnek hívni a dagadt kutyád!"

Jin Ling. "Hogy lenne Tündér dagadt?! Próbálj találni egy spirituális kutyát ami jobb formában van, mint..."

Hirtelen az összes csacsogás megszűnt.

Néhány másodperc múlva Wei Wuxian rákérdezett. "Van még itt valaki?"

Oomph-ok és mmm-ek sorozata hangzott fel körülötte, ami azt jelentette, hogy még mindenki itt van. Lan WangJi hűvösen kijelentette. "Zaj."

... Mégis hogyan tudott mindenkit egyszerre elhallgattatni? Wei Wuxian öntudatlanul megérintette az ajkát, és igen szerencsésnek érezte magát.

Hirtelen, léptek hangzottak fel a ködből elől-balról.

A léptek borzasztó nehézkesen tántorogtak. Azonnal ezután, elölről, elől-jobbról, az odalakról és hátulról is ugyan ez a hang jött. Ugyan a köd túl vastag volt, hogy látni lehessen bármilyen alakot, de az avas szag már odasodródott.

Természetesen Wei Wuxian nem aggódna néhány járkáló holt miatt. Enyhén füttyentett, az utolsó hangot felfelé emelve, jelezve nekik, hogy tűnjenek el. Ahogy számított rá, miután a holtak a köd mögött meghallották a füttyöt, egy időre megálltak.

Azonban, egy perc múlva rájuk rontottak!

Wei Wuxian egyáltalán nem számított erre. Nem elég hogy nem működött a parancsa, még provokálta is őket. Soha nem keverte volna össze a "hátrálj" és az "ingerlés" parancsot!

Azonban, ebben a pillanatban nem volt ideje gondolkozni. Hét vagy nyolc megdőlt alak máris előtűnt a fehér ködben. A Yi városi köd sűrűségét véve alapul, az hogy lehetett őket látni azt jelentette, hogy már nagyon közel vannak!

Bitchen jegeskék ragyogása tépte fel a ködöt. Körbe véve a csoportot, egy határozott kört rajzolt ki a levegőben, az összes járkáló holtat félbevágva, mielőtt visszatért volna a tokjába. Wei Wuxian megkönnyebbülten sóhajtott, míg Lan WangJi lehalkította a hangját. "Miért?"

Wei Wuxian szintén azon tűnődött miért, Miért nem tudta a parancs irányítani a holtakat? A lassú tempóval és az avas szaggal, egyértelműen nem voltak magas rangú holtak. El kellett volna tudnom ijeszteni őket néhány tapssal. Lehetetlen, hogy a füttyöm hirtelen elkezdjen nem működni, mivel amúgy sem használ spirituális energiát. Ehhez hasonló szituáció még soha...

Hirtelen, eszébe jutott valami. Egy vékony réteg izzadtság ült ki a hátára.

Nem. Nem igaz hogy "ehhez hasonló szituáció még soha nem fordult elő." Valójában, már előfordult ilyen, nem is egyszer. Valóban volt olyan fajta holt vagy szellem, akinek nem tudott parancsolni - Holtak vagy szellemek akik már a Tigris Pecsét uralma alatt állnak!

Lan WangJi megszüntette a csendvarázst és Lan SiZui ismét tudott beszélni. "HanGuang-Jun, nagyon veszélyes a helyzet? Azonnal el kéne hagynunk a várost?"

"De a köd olyan sűrű. Nem tudjuk használni az utat és kirepülni sem tudunk..."

Egy tanítvány felkiáltott. "Azt hiszem még több járkáló holt jön!"

"Honnan? Nem hallok lépteket."

"Azt hiszem furcsa lélegzeteket hallottam..." A fiú csak azután jött rá milyen nevetséges volt a kijelentése, hogy kimondta, így szégyenkezve gyorsan be is csukta a száját. Egy másik fiú válaszolt. "Te aztán nem vagy semmi, igaz? Lélegzet. A hullák holtak - mégis hogy lehetne lélegzés hangja hallható?"

Mielőtt befejezhette volna egy hatalmas alak csapódott be. Miután Bitchen ismét elhagyta a tokját, az árny feje elvált a testétől. Ezzel egy időben fröccsenő hangokat lehetett hallani. A közelben lévő tanítványok mind felsikoltottak rémületünkben. Attól félve, hogy megsérültek, Wei Wuxian azonnal felkiáltott. "Mi történt?"

Lan JinYi. "Valami kiömlött a hullából. Azt hiszem valamiféle por. Egyszerre volt keserű és édes. És rohadt!" Nagyon szerencsétlen volt. Mivel éppen meg akart szólalni, kinyitotta a száját és jó adag por bele szállt. Nem törődve vele hogy fest, azonnal köpött néhányat. A dolgok amik kitörtek egy hullából, kétség kívül nem triviális dolgok. A por még mindig a levegőben szállt. Ha véletlenül belélegzik, azt még nehezebb kijavítani, mintha valaki szájába megy. Wei Wuxian utasításokat adott. "Mindannyian maradjatok távol attól a területtől! Gyertek ide gyorsan. Hadd lássalak."

Lan JingYi. "Oké. De nem látlak. Hol vagy?"

A ködben az orráig sem látott el az ember, nem hogy sétálni tudjon. Wei Wuxiannak eszébe jutott, hogy amikor Bitchent előrántották, a kard ragyogása áttört a ködön. A mellette álló Lan WangJi-hoz fordult. "HanGuang-Jun, rántsd ki a kardod egy pillanatra, hogy ide tudjon jönni."

Lan WangJi közvetlenül mellette állt, de se nem válaszolt, se nem mozdult.

Hirtelen egy tiszta, kék ragyogás fénylett fel nagyjából hét lábnyira.

... Lan WangJi ott volt?

Akkor ki volt az aki végig csendesen állt mellette?!

Hirtelen egy árny suhant el Wei Wuxian szeme előtt. Egy sötét arc közeledett elölről.

Azért volt sötét, mert az arc előtt, fekete homály sűrű függönye függött!

Az elhomályosított arcú ember kinyúlt az oldalán lógó Qiankun zsák felé. Azonban miután elvette, a Qiankun zsák hirtelen felduzzadt. A madzag ami zárva tartotta hirtelen félbeszakadt, és három feldühödött szellem robbant elő belőle. Egy kusza masszát alkotva kilőttek felé!

Wei Wuxian felnevetett. "A Qiankun zsákot akarod? Akkor úgy fest nem túl jó a látásod. Miért vetted el helyette a Szellemfogó zsákom?"

Miután elragadták a frissen kihantolt törzset a sírrabló kezéből a YueyangChang Szekta temetőjében és meghátrálásra kényszerítették, Wei Wuxian és Lan WangJi folyamatos harckészültségben volt. Arra számítottak, hogy nem fogja feladni, hanem helyette keresi majd a lehetőséget amikor visszaveheti. És ahogy várták, miután beléptek Yi Városba, a sírrabló támadt, a sűrű ködöt és a csevegő tömeget tervezte kihasználni. A támadása valóban, működött, de Wei Wuxian már régen lecserélte a Qiankun zsákot ami a bal kart tartotta fogva, egy Szellemfogó zsákra.

Egy csörrenéssel az ellenfél hátraugrott és kirántotta a kardját. Azonnal a szellemek gyűlölettel teli rikoltása hangzott fel, mintha a támadás az eltűnés szélére sodorta volna őket. Wei Wuxian azt gondolta magában, Tehát tényleg magas a kultivátor szintje. Azonnal felkiáltott. "HanGuang-Jun, itt a sírrabló!"

Lan WangJi az emlékeztető nélkül is tudta, hogy valami történt, pusztán a hangok alapján. Csendben maradt. Bitchen gyors, vad támadása szolgált válaszul.

A jelen szituáció messze volt bizalomgerjesztő. A fekete homály befedte a sírrabló kardját, amin a kard ragyogása nem tört át, így tökéletesen rejtve maradt a ködben. A másik oldalon Lan WangJi Bichen-jének a ragyogását egyáltalán nem lehetett elrejteni. Ő nyílt területen volt, míg az ellenfél elrejtve a sötétben. Valamint az ellenfél nemcsak hogy kultiválásban volt képzett, de jól ismerte a GusuLan szekta kardmozdulatait is. És ugyan mindketten vakon harcoltak a ködben, ő azt tehetett, amit akart, míg Lan WangJi-nak figyelnie kellett, hogy nehogy véletlenül megsebesítsen valakit a saját oldalán. Ezt elnézve, Lan WangJi jó nagy hátrányban volt. Hallva ahogy a pengék néhányszor összecsaptak, Wei Wuxian szíve hirtelen elszorult. "Lan Zhan? Megsérültél?!"

Távolról jött egy elfojtott nyögés, mintha valaki végzetes sérülést szerzett volna. De egyértelműen nem Lan WangJi hangja volt.

Lan WangJi. "Természetesen nem."

Wei Wuxian elvigyorodott. "Ahogy várható!"

Úgy hangzott, mintha a másik alak keserűen felnevetett volna. Majd újra támadt. Bitchen és a másik kard összecsapása egyre messzebbről és messzebbről hangzott. Wei Wuxian tudta, hogy Lan WangJi nem akarta véletlenül megsebesíteni őket, így szándékosan vitte arrább a csatát, hogy magában küzdhessen meg a sírrablóval. Természetesen, a maradék Wei Wuxianra várt. Megfordult. "Hogy vannak akik belélegezték a port?"

Lan SiZhui. "Kezd nehezükre esni hogy felálljanak!"

Wei Wuxian. "Gyertek középre és számoljátok meg magatokat."

Szerencse volt, hogy miután végeztek a járkáló holtak hullámával és eltávolították a sírrablót, semmi más nem jött, hogy zavarja őket. A bambusz rúd zaja sem jelent meg újra, hogy zargassa őket. A megmaradt tanítványok összegyűltek és megszámlálták magukat. Senki nem hiányzott. Wei Wuxian megfogta Lan JingYi fejét, majd leellenőrizte a homlokát. Egy kicsit túl meleg volt. Aztán megérintette a többi fiú homlokát is. Ugyan az volt a helyzet. Felemelte Lan JingYi szemháját. "Mutasd a nyelvet. Ahhh."

Lan JingYi. "Ahhh."

Wei Wuxian. "Yep. Gratulálok. Hulla mérgezésben szenvedsz."

Jin Ling. "Az hogy lenne ez valami olyan amihez gratulálsz?!"

Wei Wuxian. "Ez egy újabb élettapasztalat. Beszélgetés indító lesz, amikor idősebbek lesztek."

Hulla mérgezést többnyire attól kaptak az emberek, ha megsebesítette őket egy holt, vagy ha a nekrotikus vérük egy sebbe került. A kultivátorok általában nem engedték olyan közel a járkáló holtakat magukhoz hogy megsérüljenek, így tehát senki nem szokott olyan elixírt hordani magánál, ami gyógyította a hulla mérgezést. Lan SiZhui aggodalmaskodott. "Mo fiatal mester, valami történni fog velük?"

Wei Wuxian. "Jelenleg semmi. Amikor a véráramban körbe utazza a testet és eljut a szívbe, akkor már senki nem segíthet rajtuk."

Lan SiZhui. "M-mi fog történni?"

Wei Wuxian. "Bármi történik a hullákkal, az történik veletek is. Ha szerencsés vagy, csak elrothadsz. Ha nem, akkor egy hosszú hajú zombi leszel és egész hátralévő életedben úgy maradsz."

Az összes mérgezett tanítvány felhördült.

Wei Wuxian. "Tehát ki akartok gyógyulni belőle?"

Mindenki biccentett. Wei Wuxian folytatta. "Ha ki akartok gyógyulni belőle, hallgassatok ide. Mostantól fogva, mindannyiótoknak viselkednie kell és hallgatni mindenre amit mondok. Mindannyiótoknak."

Ugyan a fiúk nagy része nem ismerte túlzottan, de látva, hogy a születési nevén hívja HanGuang-Jun-t, mintha ugyan abból a generációból származnának, és egy vészjóslóan ködös város közepén álltak, valamint mind mérgezettek, mind lázasak voltak, így különösen nyugtalanok voltak és ösztönösen támaszkodni akartak valakire. És mivel minden amit Wei Wuxian kiejtett a száján valahogy olyan magabiztosan hangzott, ami minden aggodalmat elűzött, így öntudatlanul is hallgattak a szavaira, egységesen válaszolva. "Igen!"

Wei Wuxian nyomatékosította. "Mindent meg kell tennetek amit mondok. Legyetek engedelmesek. Értettétek?"

"Igen!"

Wei Wuxian tapsolt. "Álljatok fel. Azok akik nincsenek megmérgezve vigyék azokat, akik meg vannak, lehetőleg a hátatokon. Ha csak ölben tudjátok vinni őket, emlékezzetek, hogy a fej és a szív magasabban legyen, mint a test maradéka."

Lan JingYi. "De én tudok járni. Miért kéne minket cipelni?"

Wei Wuxian. "Fivér, ha össze-vissza ugrálsz, a véred gyorsabban kering és hamarabb jut el a szívedhez. Tehát nem szabad túl sokat mozognod. Az a legjobb, ha egyáltalán nem mozogsz."

A fiúk azonnal olyan mozdulatlanok lettek, mint egy deszka és megengedték a párjuknak, hogy felemeljék őket. A szektájából származó másik tanítvány hátán az egyik fiú azt motyogta. "A hulla ami szétszórta a mérgező port, tényleg lélegzett."

A fiú aki cipelte azt lihegte. "Már mondtam neked. Ha tudott lélegezni, akkor az egy élő ember."

Lan SiZhui. "Mo fiatal mester, mindenkit felvettek. Hová vigyük őket?"

Lan SiZuhi volt a legrendesebb, legengedelmesebb és legkevésbé problémás. Wei Wuxian válaszolt. "Jelen pillanatban határozottan nem hagyhatjuk el a várost. Kopogjunk be néhány ajtón."

Jin Ling. "Minek az ajtaján kopogjunk?"

Wei Wuxian egy pillanatig gondolkozott. "Van bármi más aminek ajtaja van a házakon kívül?"

Jin Ling. "Házakba akarsz bemenni? Már kint is elég veszélyes. Ki tudja miféle dolgok rejtőznek ezekben a szobákban, figyelve és ránk várva."

Miután kimondta, mindenki úgy érezte, mintha szempárok rejtőznének a ködben és a házakban, közelről figyelve minden mozdulatukat és szavukat. "Igaz. Nehéz megmondani, hogy a házakon kívül, vagy belül veszélyesebb. De, mivel máris ilyen helyzetben vagyunk kint, ennél rosszabb nem lehet. Menjünk. Nincs veszteni való időnk. Ki kell gyógyítanunk őket a mérgezésből."

A csoportnak azt kellett tennie, amit parancsoltak neki. Hallgatva Wei Wuxian utasításaira mindenki megfogta az előtte sétáló ember kardtokját, hogy ne sétáljanak el a csoporttól a sűrű ködben. Házról házra haladva kopogtak az ajtókon. Jin Ling püfölte egy ideig, de nem hallottak semmi választ a házból. "Úgy tűnik ebben nincs bent senki. Menjünk be."

Wei Wuxian hangja szállt arra. "Ki mondta, hogy menj be, ha nincs bent senki? Folytasd a kopogást. Egy olyan házba kell bemennünk, amiben van valaki."

Jin Ling. "Egy olyan keresel, ahol van bent valaki?"

Wei Wuxian. "Igen. Kopogj kedvesen. A kopogásod túl erős. Igazán udvariatlan."

Jin Ling olyan ingerült volt, hogy majdnem lerúgta a faajtót. Végül, csak... mérgesen toppantott a földön.

Az utcán az összes ház ajtaja szorosan be volt zárva, és senki nem nyitott ajtót, nem számít milyen erősen kopogtak. Jin Ling minél többen kopogott, annál ingerültebb lett, de a kifejtett erő egyértelműen csökkent. Másrést Lan SiZhui nyugodt maradt. A tizenharmadik boltnál megismételte a kifejezést, amit már jó néhányszor elmondott. "Elnézést. Van valaki odabent?"

Hirtelen az ajtó megmozdult. Egy vékony, fekete hasadék nyílt ki.

Nagyon sötét volt az ajtó túloldalán, ami nem engedte meg hogy kivegyék mi van a hasadékon túl. Aki kinyitotta az ajtót szintén nem szólalt meg. A közelben lévő fiúk öntudatlanul tettek egy lépést hátra.

Lan SiZhui hamar visszanyerte a higgadtságát. "Bocsáss meg, de te vagy ennek a boltnak a vezetője?"

Egy pillanat múlva egy öreg, bizarr hang szivárgott ki a résből. "Igen."

Wei Wuxian odasétált és megpaskolta Lan SiZhui vállát, jelezve neki hogy lépjen ő is hátra, majd megszólalt. "Boltvezető, ez az első alkalmunk itt. A köd olyan sűrű, hogy elvesztünk. Már hosszú ideje sétálunk és igen fáradtak vagyunk. Lehetséges lenne, hogy használhassuk a boltod egy kis pihenésre?"

A bizarr hang válaszolt. "A boltom nem utazók pihenőhelye."

Wei Wuxian úgy tett, mint aki semmi furcsát nem talál ebben és a szokott arckifejezésével folytatta. "De ezen a területen nincs másik bolt, ahol tartózkodna bárki is. Boltvezető, tényleg nem vagy hajlandó szívességet tenni nekünk? Hajlandóak vagyunk fizetni."

Jin Ling rávágta. "Hogy szerzel pénzt hogy fizess? Tisztázzuk - én nem adok neked kölcsön."

Wei Wuxian megrázott egy finom szütyőt a szeme előtt. "Nézd mi ez." Lan SiZhui teljesen ledöbbent. "Hogy mered?! Ez HanGuang-Jun-é!"

Ahogy vitatkoztak, a rés egy kicsit megnövekedett. Ugyan még mindig nem látták a berendezést a szobában, de már látták a szürke hajú, kifejezéstelen arcú asszonyt állni az ajtó mögött.

Ugyan az öregasszonynak görbe háta volt, amitől igen idősnek tűnt első pillantásra, de nem voltak ráncai vagy májfoltjai. Talán még középkorúnak is lehetett volna nevezni. Készült, hogy kinyissa az ajtót és ellépjen az útból. Úgy tűnt hajlandó őket beengedni.

Jin Ling ledöbbent. Azt suttogta. "Tényleg hajlandó minket beengedni?"

Wei Wuxian szintén suttogott. "Természetesen. Az egyik lábam a résben volt, szóval akkor se tudta volna bezárni az ajtót, ha akarja. Ha még így se engedett volna be, egyszerűen berúgtam volna az ajtót."

Jin Ling. "..."

Yi város már alapból rémisztő és különös volt; az itt élők tehát szintén határozottan nem lehetnek átlagosak. Látva milyen gyanúsan fest az öregasszony, a tanítványok csendben sugdolóztak. Ugyan egyáltalán nem akartak bemenni, nem maradt más választásuk, csak hogy felvegyék a párjuk, aki egy hüvelyknyit se mert arrébb menni a mérgezéstől való félelmében, és egyesével belépni az ajtón. Az öregasszony várakozva megállt oldalt, hidegen nézve őket. Amikor mindenki beér, azonnal becsukta az ajtót. A szoba ismét koromsötét lett. Wei Wuxian megkérdezte. "Boltvezető, miért nem gyújtasz fényeket?"

Az öregasszony. "A lámpa az asztalon van. Gyújtsátok meg magatoknak."

Lan SiZhui pont az asztalnál állt. Óvatosan körbetapogatózva, talált egy olajlámpát amit vastag porréteg borított. Előhalászott egy tűztalizmánt, hogy meggyújtsa. Ahogy a mécsbél felé mozdította, önkéntelenül végignézve a szobán, egy hideg szélroham söpört végig a talpától a fejééig. A fejbőre megbizsergett a rémülettől.

A bolt központi kamrájában, egy szobányi ember zsúfolódott be, az egyik válla a másikét érte, ahogy a sarkuk is. Mindegyikük szeme szélesre volt nyitva, rájuk bámultak rezzenéstelen pillantással!