5. Fejezet – Agresszió (Harmadik rész)

A fiúk oldalt mind fiatalok és tapasztalanok voltak. Azonban ugyan mint idegesnek tűntek, de tartották a pozíciójukat és megvédték a Mo család házát, talizmánokat helyezve el a falakon. Az A-Tong nevű szolgát már bevitték a csarnokba. Lan SiZhui megvizsgálta a pulzusát a bal kezével és Mo asszonyt támogatta a jobbal. Egyszerre nem tudta mindkettejüket megmenteni és szörnyű helyzetbe került, amikor A-Tong feltápászkodott a padlóról.

A-Ding felkiáltott. „A-Tong, felébredtél!”

Mielőtt az arca felragyoghatott volna, A-Tong felemelte a bal kezét és elkezdte magát fojtogatni.

Ezt látva Lan SiZhui rácsapott néhány akupunktúrás pontjára háromszor. Wei Wuxian tudta, hogy ugyan gyengédnek tűnt, de a Lan klán tagjainak az ereje pontosan a gyengéd ellentéte volt. Miután ilyen erő érte, bárkinek nehezére esne, hogy megmozduljon. Azonban A-Tong úgy nézett ki, mint aki semmit nem érez, a bal kezének szorítása pedig felerősödött, az arckifejezése pedig egyre fájdalmasabb és kifacsartabb lett. Lan JianYi megpróbálta megragadni a bal kezét, de az olyan volt, mintha egy vasrudat akarna eltörni, semmi sem történt. Egy perc múlva egy reccsenést lehetett hallani, majd A-Tong lecsúszott a padlóra. A nyaka már el volt törve.

Mindenki szeme láttára megfojtotta magát!

Ezt a szituációt látva A-Ding hangja megremegett. „… Egy szellem! Egy láthatatlan szellem van itt! Arra kényszerítette A-Tongot, hogy fojtsa meg magát!”

A hangszíne éles volt, szinte sivítás, mindenkit halálra rémítve, így könnyedén hittek neki. Wei Wuxian ezzel pont ellentétesen ítélte meg a helyzetet – ez nem egy bosszúálló szellem volt.

Megvizsgálta a talizmánokat, amiket a fiúk választottak, mindegyik szellem űző volt, és a Keleti Csarnok konkrétan be volt velük borítva. Ha ez valóban egy bosszúálló szellem lett volna, amint belépett volna a Keleti Csarnokba, a talizmánok zöld fénnyel felizzottak volna. Azonban semmi sem történt.

Nem a csapat gyerek hibája volt, hogy túl lassan reagáltak, hanem a kreatúra volt valóban túl kegyetlen. A kultivátor világnak szigorú definíciója van arról, hogy mit hívnak bosszúálló szellemnek – legalább egy embert meg kell ölniük havonta és ezt folytatni legalább három hónapig. Ezt a kritériumot maga Wei Wuxian állította föl és valószínűleg még máig használták. Ezt a fajtát tudta a legjobban kezelni. Számára az volt a bosszúálló szellem, aki gyakran gyilkolt, ami hét naponta megölt valakit. Ez a valami három embert ölt meg egyszerre, ilyen rövid időn belül. Még egy veterán kultivátornak is nehezére esett volna azonnal kitalálni valami megoldást, nem hogy ezeknek az ifjaknak akik csak most kezdték a pályafutásukat.

Ahogy elgondolkozott, a gyertyaláng megremegett. Sötét szél rohant át rajtuk és az összes lámpás és gyertya kihunyt az udvarban és a Keleti Csarnokban.

Abban a percben ahogy a fények kialudtak, sikolyok hangzottak fel mindenhonnan. Mindenki lökdösődni kezdett, megbotolva és elesve, ahogy olyan gyorsan menekülni próbáltak, ahogy csak lehet. Lan JiangYi felkiáltott. „Maradjatok ahol vagytok és ne fussatok! El fogok kapni mindenkit, aki elfut!”

Ezt nem csupán azért mondta, hogy megriassza az embereket. Valójában az ördögi lények imádtak bajt okozni a sötétség leple alatt és nyerészkedni a zavaros időkből. Minél nagyobb a káosz és sírás, annál valószínűbb, hogy tudatlanul magukhoz vonzzák a bajt. Ezekben az időkben egyedül maradni és aggodalmaskodni különösen veszélyes volt. Azonban mindenki halálra rémült, tehát mégis hogy figyelhettek volna ezekre a szavakra? Egy idő után a Keleti Csarnok végül elcsendesült, csak néhány halk lélegzetet és halvány nyögést lehetett hallani. Valószínűleg csak néhány ember maradt.

A sötétségben hirtelen felizzott egy tűz. Lan SiZhui meggyújtott egy Tűz Talizmánt.

A Tűz Talizmán lángjait nem tudja kioltani a sötét szél. Arra használta a talizmánt, hogy ismét meggyújtsa a gyertyát, a fiúk maradéka pedig elindult, hogy megnyugtassák a többieket. A fényben Wei Wuxian kényelmesen a csuklójára pillantott. Egy újabb vágás begyógyult.

Miután egy darabig elnézte, hirtelen rájött, hogy valami nem stimmel a vágások számával.

Eredetileg két vágás volt mindkét csuklóján. Egy begyógyult, amikor Mo ZiYuan meghalt, majd egy másik amikor az apja. A szolga, A-Tong halála egy újabb sebet begyógyított. Összeadva csak három vágásnak kellett volna begyógyulnia, ahol az utolsó vágás volt a legmélyebb és gyűlölettel telibb.

De most egy vágás sem maradt a csuklóján.

Wei Wuxian tudta, hogy Mo asszony biztosan az egyik célpontja Mo XuanYu bosszújának. A leghosszabb és mélyebb vágást egyértelműen neki tartogatta. És mégis eltűnt.

Vajon Mo XuanYu elérte a megvilágosodást és elengedte a gyűlöletét? Az lehetetlen. A lelke már fel lett áldozva annak árául, hogy megidézze Wei Wuxiant. Csakis Mo asszony halála gyógyíthatja be a sebet.

A pillantása szép lassan a sápadt Mo asszony felé fordult, aki csak nemrég ébredt fel és körbe volt véve emberekkel.

Hacsak, már régen halott nem volt.

Wei Wuxian biztos volt benne, hogy valami már megszállta Mo asszony testét. Ha a lény nem szellem volt, akkor mégis mi?

Hirtelen A-Ding felkiáltott. „A kéz… a keze! A-Tong keze!”

Lan SiZhui A-Tong teste fölé emelte a Tűz Talizmánt. És valóban az ő bal keze is eltűnt.

Bal kéz!

Wei Wuxian elméje villámgyorsan kitisztult, ahogy a pusztítást okozó lénnyel és a hiányzó bal karral végre megfejtette a rejtvényt. Hirtelen nevetésben tört ki. Lan JianYi rádörrent. „Te idióta! Hogy tudsz egy ilyen helyzetben nevetni?” Azonban még egyszer végiggondolva rájött, hogy a másik valóban egy idióta, tehát mi értelme kimondani?

Wei Wuxian a ruhájának ujjába csimpaszkodott. „Nem, nem!”

Lan JiangYi ideges volt és visszarángatta a ruhaujját. „Mit nem? Nem vagy idióta? Hagyd abba a bohóckodást! Senkinek nincs ideje, hogy rád figyeljen!”

Wei Wuxian Mo ZiYuan apjának holttestére, majd A-Tong-ra mutatott, amik a földön feküdtek, majd megszólalt. „Ezek nem ők.”

Lan SiZhui megállította a dühöngő Lan JiangYi-t majd megkérdezte. „Mit értesz az alatt, hogy ezek nem ők?”

Wei Wuxian komolyan kijelentette. „Ez nem Mo ZiYuan apja, ez pedig nem A-Tong.”

A sminkkel borított arccal minél komolyabban nézett, annál inkább őrültnek tűnt. Mégis a halovány gyertyafénnyel körbevéve a szavai után hideg borzongás futott végig mindenki gerincén. Lan SiZhui egy pillanatig csak bámult, aztán minden ellenére megkérdezte. „Miért?”

Wei Wuxian büszkén kijelentette. „A kezeik. Egyikük sem balkezes. Ebben biztos vagyok, mert mindig a jobb kezükkel ütöttek meg.”

Lan JianYi kiköpött, ahogy elfogyott a türelme. „Mégis mire vagy büszke? Nézd milyen öntelt vagy!”

Azonban Lan SiZhui-t elborította a hideg verejték. Visszagondolva A-Tong a bal kezét használta, hogy megfojtsa magát, és Mo asszony férje szintén a bal kezét használta, hogy meglökje a feleségét.

Azonban napközben amikor Mo XuanYu bajt kevert a Keleti Csarnokban, és mindketten próbálták eltüntetni onnan a jobb kezüket használták. Lehetetlen volt, hogy hirtelen bal kezessé váljanak a haláluk előtt.

Ugyan nem tudta miért, de hogy rájöjjön mi is ez a lény, a „bal kéz” irányába kell elindulniuk. Amikor Lan SiZhui rájött erre meglepődött és Wei Wuxianra pillantott. Nem tehetett róla, hirtelen arra gondolt, hogy az, hogy ezt mondta… Nem tűnt véletlen egybeesésnek.

Wei Wuxian csak mosolygott. Tudta, hogy a célzás túl direkt volt, de nem tudott mit tenni. A jó dolog az volt, hogy Lan SiZhui nem gondolkozott túl sokat rajta, csak annyi jutott az eszébe, hogyha Mo fiatal mester hajlandó emlékeztetni rá, akkor sem azért hogy ártson vele. A szemei elvándoroltak róla, A-Ding-re, aki elájult a sok sírástól, majd megállapodtak Mo asszonyon.

A pillantása az arcáról levándorolt a kezére. A karja lelógott és nagyrészt rejtve volt a ruhaujjába, egyedül az ujjak felét hagyva szabadon. A jobb kezének karcsú sápadt ujjai voltak, kétségen kívül egy nőé aki egész életében kényelmesen élt és soha nem dolgozott.

Azonban a bal keze ujjai sokkal hosszabbak voltak, mint a jobb kezén lévők. Valamint sokkal vaskosabbak. Az ökle össze volt szorítva, tele erővel.

Ez a kéz nem egy nőhöz tartozott – ez egy férfi keze volt!

Lan SiZhui megparancsolta. „Fogjátok le!”

Néhány fiú megragadta Mo asszonyt. Lan SiZhui azt mondta „elnézést” és éppen arra készült hogy rátegyen néhány talizmánt, amikor Mo asszony bal keze hirtelen lehetetlen szögben kicsavarodott a torka felé kapva.

Hacsak nincsenek eltörve a csontjai, akkor egy élő ember karja lehetetlen hogy ilyen szögben csavarodjon ki. Gyorsan támadt és egészen közel volt, hogy megragadja a másik nyakát, amivel egy időben Lan JiangYi egy „hey”-t kiáltott, majd Lan ShiZhui elé vetette magát, blokkolva a kezet.

Egy pillanat múlva, ahogy a kar megragadta Lan JiangYi vállát zöld lángok lobbantak fel rajta, mire a szorítása meggyengült. Lan SiZhui megmenekült a haláltól, és éppen azon volt, hogy megköszönje Lan JiangYi-nak, amikor észrevette, hogy annak az egyenruhája máris félig hamuvá égett, igen kínosan nézve ki. Lan JiangYi lekapta a másik felét és haragosan szitkozódni kezdett. „Mégis miért rúgtál meg te őrült? Meg akarsz ölni?”

Wei Wuxian úgy menekült, mint egy rémült patkány. „Nem én voltam!”

Természetesen ő volt. A Lan klán egyenruhájának kabátjának belseje tele van varrva ráolvasásokkal, vékony egyszínű fonalat használva, amelyek között védelem is van. Azonban ilyen hatalmas lények ellen csak egyszer használható, mielőtt elvesztené az erejét. A vészhelyzetben egyedül Lan JiangYi-t tudta megrúgni és a testét használni, hogy megvédje Lan SiZhui nyakát. Lan JiangYi ismét le akarta szúrni, amikor Mo asszony a földre zuhant, az összes vér és hús pedig elszivárgott az arcából, amíg csak egy vékony réteg bőr maradt a koponyán. A férfi kar pedig, ami nem hozzá tartozott leesett a válláról. Az ujjai behajoltak, mintha nyújtózkodva vagy gyakorlatozna, az ereinek lüktetése tisztán látszott.

Ez volt az ördögi lény, amit a Fantom Vonzó Zászló bevonzott.

A feldarabolás a tipikus példája volt a lesújtó halálnak. Éppen csak valamivel volt tiszteletreméltóbb, mint ahogy We Wuxian meghalt. Ellentétben azzal amikor porrá omlasz, a végtagok és a holttest beszennyeződnek a neheztelésétől annak aki meghalt, és újra egyesülni akarnak a többi résszel, hogy egész hullaként haljon meg. Tehát mindenféle stratégiákat eszel ki, hogy megtalálja a teste többi részét. Ha megtalálja, talán megelégszik és békében nyugszik, vagy még több bajt okoz. Ha nem találja meg, akkor a testrésznek a második legjobb megoldáshoz kell folyamodnia.

És hogy mégis mi a második legjobb megoldás? Ki kell egyeznie az élő emberek testével.

Pontosan ahogy ez a bal kéz – megeszi az élő személy bal kezét és átveszi a helyét. Miután elszívta az élő minden vérét és energiáját, magára hagyja a testet és keres egy másik porhüvelyt, amin élősködhet, amíg végül össze nem gyűjti a teste többi részét.

Amint a kar megszállta az embert, az azonnal meghal. De mielőtt az összes húsukat el nem fogyasztotta, még képesek sétálgatni, az uralma alatt, pont mintha az ember még mindig életben lenne. Miután idevonzották, az első test amit talált Mo ZiYuan volt. A második Mo ZiYuan apja. Amikor Mo asszony azt mondta a férjének, hogy távozzon, az a normálistól eltérően meglökte. Wei Wuxian eredetileg azt hitte ez azért volt, mert a gyászolta a fia halálát és belefáradt a felesége arroganciájába. Most hogy ismét átgondolta, egy apának aki éppen csak elvesztette a fiát nem így kéne kinéznie. Nem a reménytelenség miatt érzett közöny volt amit látott rajta. Ez a halotti nyugalom volt – az a nyugalom ami a már halott emberekből áradt.

A harmadik test A-Tong volt és a negyedik Mo asszony. A káosz alatt, amit a fények kialvása okozott, a szellemkéz áttelepült az ő testére. Amikor Mo asszony meghalt, az utolsó vágás szintén eltűnt Wei Wuxian csuklójáról.

A fiúk a Lan klánból látták, hogy ugyan a talizmánok nem működnek, de a ruházatuk igen, tehát levették mind a kabátjukat, hogy befedjék a bal kezet. Az anyagok rétege úgy nézett ki mint egy fehér báb. Egy perc után a fehér ruhagömb egy whoosh hanggal fellobbant, egy zöld természetellenes infernót alkotva. Ugyan ideiglenesen kitartott, egy idő után az egyenruhák mind teljesen elégnek és a kéz kiemelkedik majd a hamvakból. Amíg senki nem figyelt, Wei Wuxian a Nyugati Udvar felé rohant.

A tizennéhány járkáló holt, amit a fiúk legyőztek csendesen várakozott az udvarban, lepecsételve a ráolvasásokkal, amiket a földre rajzoltak. Wei Wuxian belerúgott az egyik szimbólumba, elpusztítva az egész formációt. Kétszer tapsolt. Hirtelen egy rándulással az összes járkáló holt szeme felnyílt, mintha egy villámcsapás felébresztette volna őket.

Wei Wuxian megszólalt. „Ébresztő. Itt a munka ideje!”

Többnyire nem volt szüksége bonyolult ráolvasásokra, hogy ezeket a holt bábokat kontrollálja – egy egyértelmű parancs pont elég volt. A járkáló holtak előtte tettek néhány remegő lépést. De ahogy megközelítették Wei Wuxiant, a lábaik elgyengültek és a földre hullottak, mintha igazi emberek lennének.

Wei Wuxian egyszerre találta viccesnek és idegesítőnek a dolgot. Ismét összeütötte a kezét, ez alkalommal finomabban. Azonban ezek a járkáló holtak valószínűleg mind Mo Faluban születtek és itt is haltak meg, nem tapasztalták meg az életet teljességében. Ösztönösen követték az idéző parancsait, de ezzel egy időben meg is voltak rémülve az idézőtől, a földön fekve, túl rémülten hogy felkeljenek.

Minél kegyetlenebb volt valami, Wei Wuxian annál jobban tudta irányítani. Ezek a járkáló holtak nem általa lettek nevelve és nem tudták elviselni a közvetlen parancsokat tőle. Semmilyen hozzávaló nem volt nála, ami azt jelentette, hogy nem tudott hirtelen eszközöket készíteni, hogy megnyugtassa ezeket a járkáló holtakat. Még csak zavart sem tudott kelteni, hogy összeszedje a darabkákat. A Keleti Udvarban tornyosuló zöld lángok ugyanis egyre gyengébbek és gyengébbek lettek. Hirtelen Wei Wuxian talált egy megoldást.

Mégis miért kellene kijönnie, hogy találjon egy holtat erős gyűlölettel és kegyetlen személyiséggel?

Nem csak egy, hanem több is van a Keleti Csarnokban!

Visszarohant a Keleti Udvarba. Ahogy Lan SiZhui első megoldása nem működött többé, talált egy újat. A tanítványok előrántották a karjaikat és a földbe szúrták őket, egy kardkerítést képezve. A szellemkéz a kerítésnek csapódott és minden energiájukat a kardjaikba összpontosították, hogy ne törhessen ki, teljesen figyelmen kívül hagyva ki érkezik vagy távozik. Wei Wuxian a Keleti Csarnokba sietett és megragadta Mo asszony és Mo ZiYuan testét, mindegyiket egy kézzel, majd mély hangon megszólalt. „Ébredj!”

Egy töredék másodperc múlva Mo asszony és Mo ZiYuan szeme fehérbe fordult és elkezdtek visítani és erőteljesen sikoltani ahogy a bosszúálló szellemek szokták, amikor visszatérnek.

A visítások közepette egy másik hulla remegett meg és mászott közelebb, majd kezdett bele a leghalkabb és halványabb sikolyba. Ez Mo asszony férje volt.

A sikolyok kellően hangosak voltak és a neheztelés is elég erőteljes. Wei Wuxian elmosolyodott, kellően elégedettnek érezve magát. „Felismeritek a kezet odakint?” Majd megparancsolta. „Tépjétek szét.”

A Mo család három tagja úgy robbant ki, mint három felhőnyi fekete szél. A bal kéz megrepesztette az egyik kardot és éppen kitört volna, amikor a három bal kezét vesztett test rávetette magát.

Azon kívül hogy képtelenek voltak ellenállni Wei Wuxian parancsának, a család még meg is vetette a lényt, ami megölte őket, így a szellemkézen töltötték ki a haragjukat. A fő támadó minden kétséget kizáróan Mo asszony volt. Mivel a női hullák gyakran különösen vadak lettek miután módosítják őket, a haja szerte szét állt és a szemei véreresek voltak. A körmei sokszorosára nyúltak, és hab gyűlt a szája sarkaiban, hangos sikolyokat hallatva különösen őrültnek tűnt. Mögötte jött Mo ZiYuan, aki együtt működött vele, mind a kezeit, mind a fogait használva. Az apja volt leghátul, biztosítva a réseket a másik két hulla támadásai között. Az eddig küszködő fiúkat teljesen lebénította a lenyűgözöttség.

Egyedül könyvekben olvasták és hallomásból tudtak csak a csatákról több erőszakos holt között és most mind csak tátogtak ahogy először meglátták a jelenetet ahol vér és húscafatok szálltak mindenfelé, képtelenül hogy elfordítsák a tekintetüket. Mind úgy gondolták, hogy ez… abszolút izgalmas!

A három hulla és a kéz a kemény csata közepén voltak, amikor Mo ZiYuan hirtelen kitért az útból. A hasi részét támadta a kéz, ezáltal a belsőségeinek egy része kibuggyant. Ahogy Mo asszony meglátta ezt, szüntelenül sikoltani kezdett és védelmezően maga mögé vonta a fiát. A támadásai még erőszakosabbá váltak, az ujjainak ereje szinte acél vagy vasfegyverekéhez volt hasonlatos. De Wei Wuxian tudta, hogy szép lassan veszteni fog.

Még három kegyetlen hulla, akik nemrég haltak meg sem tudták legyűrni azt az egy kart!

Wei Wuxian feszülten figyelte a csatát. A nyelve enyhén felhúzódott, elnyomva az éles füttyöt az ajkain belül, készen arra, hogy kiengedje. Ekkor azonban nehéz lesz biztosítania, hogy senki ne jöjjön rá, hogy ez az ő műve. Egy szempillantás alatt a kéz villámgyorsan moccant, könyörtelenül és pontosan eltörve Mo asszony nyakát.

Elnézve ahogy a Mo család egyre közeledik a veszteséghez, Wei Wuxian felkészült, hogy kiengedje a füttyöt, amit elnyomott a nyelve alatt. Ezzel egy időben egy húros hangszer két pengetésének visszhangja jött a távolból.

A hang úgy tűnt ember által van játszva. A csengés örök és tiszta volt, a szélfútta fenyők sivár hűvösét hordozva magával. (Ez Liu ChangQing egyik verséből van) A csatázó lények mind megmerevedtek az udvarban, ahogy meghallották a hangot.

A fiúk a Lan klánból azonnal ragyogni kezdtek, mintha újjászülettek volna. Lan SiZhui letörölte a vért az arcáról és felemelte a fejét, boldogan felkiáltva. „HanGuang-Jun!”

Amint meghallotta a zither távoli pengését, Wei Wuxian megfordult és távozni készült.

Egy újabb pengés hangja érkezett meg. Ez alkalommal a hangmagasság emelkedett, keresztül szúrva az eget némi keserűséggel. A három vad hulla hátratántorodott és a jobb kezükkel befogták a fülüket. Azonban lehetetlen volt, hogy így zárják ki a GusuLan klán Megsemmisítő Hangját. Alig néhány lépést vonultak vissza, amikor egy halovány repedéshang jött a koponyájukból.

Mivel a kar éppen csak túl volt egy kemény harcon, miután ismét meghallotta a húrok hangját, azonnal a földre esett. Ugyan az ujjak még mindig remegtek, a kar képtelen volt megmoccanni.

Egy rövid csend után a fiúk nem bírták tovább és hangosan ujjongani kezdtek, a túlélés örömét ünnepelve. Egy kimerítő éjszakát küzdöttek végig és az erősítésük végre megérkezett. Még ha meg is lesznek büntetve olyasmik miatt, mint „udvariatlannak lenni és olyan zajt csapni, ami árt a klán hírnevének” akkor sem törődtek vele.

Miután intett a hold felé, Lan SiZhui hirtelen rájött, hogy valaki eltűnt. Megragadta Lan JiangYi-t. „Hol van?”

Lan JiangYi el volt merülve a nagy örömben. „Ki? Melyik?”

Lan SiZhui válaszolt. „Mo fiatal mester.”

Lan JiangYi azt mondta. „Hmm? Mégis miért keresed azt az őrültet? Ki tudja merre futott el. Valószínűleg megrémült a jogomtól, hogy megüssem.”

„...” Lan SiZhui tudta, hogy Lan JiangYi mindig is gondatlan és egyenes volt, soha nem gondolva át semmit kétszer, és soha nem gyanakodva senkire. Ő arra gondolt, megvárom HanGuang-Jun-t aztán elmondok neki mindent.

Mo Falu még mindig aludt, de nehéz volt megmondani, hogy valódi vagy tetetett álom ez. Ugyan a hulla harc vér és vérengzés tömege volt, a falusiak nem ébredtek fel kora reggel, hogy nézzék. Elvégre még a bámészkodóknak is meg kellett választaniuk, hogy melyik eseményeken bukkannak fel. Az amelyik rengeteg sikoltást tartalmazott, valószínűleg nem a legbiztonságosabb fajta.

Wei Wuxian eltüntette minden nyomát az áldozati rituálénak Mo XuanYu szobájában, aztán amilyen gyorsan csak tudott kirohant az ajtón.

Sajnálatos módon pont úgy alakult, hogy aki jött, az a Lan klánból származott, de még szerencsétlenebb módon nem volt más, mint Lan WangJi!

Ez az ember már harcolt vele korábban, tehát itt az ideje, hogy gyorsan visszavonuljon. Sietősen hátast keresett tehát, amikor elhaladt egy udvar mellett amiben meglátott egy nagy malomkövet. Egy szamár volt kötve a fogantyújához, a száját rágcsálva. Amikor látta őt sietve odarohanni, úgy tűnt meglepődött és oldalasan figyelte, mintha valódi ember lenne. Wei Wuxian éppen csak egy pillanatra létesített szemkontaktust vele és azonnal meghatódott attól milyen kevés megvetés van csak a szemében.

Megpróbálta megragadni a kötelet és meghúzni, de a szamár hangos zajt keltve panaszkodni kezdett. Tehát Wei Wuxiannak mindkét kezét használnia kellett és a teljes erejét, hogy megtévessze és az útra terelje. Ahogy a hajnal befestette a horizontot, a főúton távoztak.