8. fejezet – Arrogancia (Harmadik rész)

Azonban miután cirógatta egy darabig a gyűrűt, Jiang Cheng meggyőzte magát, hogy ne folyamodjon erőszakhoz.

Ugyan elégedetlen volt, de mint egy szekta vezetője, több dolgot kellett figyelembe vennie, így nem lehetett olyan impulzív mint Jin Ling. A QingheNie Szekta bukása után, a Három Nagy Szekta közül a LanlingJin Sezkta és a GusuLan Szekta igen közel állt egymáshoz a vezetők személyes kapcsolata miatt. Egyedül vezetve a YunmengJiang Szektát, máris el volt szigetelve közöttük. HanGuang-Jun vagyis LanWangJi igen kiemelkedő kultivátor volt, míg a bátyja ZeWu-Jun vagyis Lan XiChen volt a GusuLan Szekta vezetője. A két fivér mindig is nagyon jó kapcsolatban volt egymással. A legjobb volt nem vitába keveredni Lan WangJi-val.

Valamint Jiang Cheng kardja „Sandu” soha nem keresztezte Lan WangJi „Bitchen”-ét így még nem dőlt el, hogy ki kerülne ki győztesen a harcból. Ugyan viselte a erőteljes gyűrűt „Zidian”-t, a családi örökségét, Lan WangJi zither-je „Wangji” szintén híres volt a képességeiről. Jiang Cheng pedig a legjobban hátrányban utált lenni egy harc során. Hacsak nincs teljes bizonyossága a sikerről, akkor meg sem fontolja, hogy harcoljon Lan WangJi-val.

Jiang Cheng lassan elvette a bal kezét, abbahagyva a gyűrű cirógatását. Úgy tűnt Lan WangJi elhatározta, hogy részt vesz ebben a dologban, tehát nem segített ha folytatta az ellenség szerepének játszását. Jiang Cheng úgy döntött, hogy egy időre tesz neki egy szívességet és megfordult, hogy megnézze Jin Ling-et, aki még mindig dühösen takarta be a száját. „HanGuang-Jun meg akar büntetni, tehát hagyjuk, hogy megtegye ez alkalommal. Nem könnyű neki sem megfegyelmezni ifjúkat másik klánokból.”

A hangja szarkasztikus volt, de nem volt egyértelmű kit gúnyol. Lan WangJi soha nem a szavaival harcolt és úgy tűnt nem is hall semmit. Jiang Cheng ismét megfordult, a szavai tüskékkel voltak tele. „Miért állsz még ott? Arra vársz, hogy a préda idejöjjön és a kardodra vesse magát? Ha ma nem kapod el a lényt, ami a Dafan Hegyet kísérti, soha többé ne kerülj elém!”

Jin Ling vetett egy kemény pillantást Wei Wuxian-ra, de túl rémült volt, hogy Lan WangJi-ra nézzen, arra aki elhallgattatta. Visszarakta a kardját a tokjába, meghajolt a két idősebbnek, majd visszavonult íjjal a kezében. Lan SiZhui megszólalt. „Jiang Szekta Vezér, a GusuLan Szekta visszaszolgáltat majd pontosan annyi istenség-kötő hálót, amennyi el lett pusztítva.

Jiang Cheng felhorkantott. „Nem szükséges.” Az ellentétes irányt választva nyugodtan elsétált. Az ember aki az erdőből jött követte, meglehetősen savanyú képet vágva, mivel tudta, hogy nem fogja megúszni a leckét amikor visszatérnek.

Miután látta az alakokat eltűnni, Lan JingYi megszólalt. „Hogy tud Jiang Szekta Vezér így viselkedni?” Csak ezután emlékezett a Lan Klán szabályára, hogy ne beszéljen másokról a hátuk mögött. Ártatlanul HanGuang-Jun-r pillantott, majd elhallgatott. Lan SiZhui szelíden Wei Wuxian-ra mosolygott. „Mo fiatal mester, hát ismét találkoztunk.”

Ahogy Wei Wuxian ajkai felfelé mozdultak, Lan WangJi ismét megszólalt. „Tegyétek a dolgotok.” A parancs egyszerű és egyértelmű volt, mindenféle szóvirág vagy díszítés nélkül.

Az ifjak hirtelen emlékezni kezdtek mi is volt az oka, hogy a Dafan Hegyre jöttek. Összegyűjtötték a gondolataikat és tiszteletteljesen várták a további utasításokat. Egy perc után Lan WangJi ismét megszólalt. „Tegyétek meg amit tudtok. Ne erőltessétek.”

A hangja mély és csábító volt. Ha valaki túl közel állt, a szíve csücske megremegett. Az ifjak udvariasan válaszoltak, majd félve, hogy túl sokáig időznek itt besétáltak az erdő mélyébe. Wei Wuxian azt gondolta, hogy Jiang Cheng és Lan Zhan (Lan WangJi születési neve, hogy ezt használja jelzi, hogy közel állnak egymáshoz) tagadhatatlanul nagyon különböznek egymástól. Még az ifjaknak adott tanácsuk is egymás teljes ellentéte. Amíg gondolkozott hirtelen meglátta ahogy Lan WangJi szinte észrevehetetlenül biccent neki. Igencsak meglepődött.

Már kis kora óta, Lan WangJi olyan pedáns és illedelmes volt, hogy azt szinte fájt nézni. Mindig ünnepélyes és merev, mintha soha nem élt volna igazán. A legkisebb kilengést sem tolerálta, ezért sem hagyta jóvá soha hogy Wei Wuxian a sötét ösvényt kultiválja. Lan SiZhui valószínűleg értesítette Lan Wangji-t a Mo Faluban tanúsított gyanús viselkedéséről. És még így is biccentett elismeréseképpen, valószínűleg megköszönve, hogy segített az ifjakon a Lan Szektából. Wei Wuxian gondolkodás nélkül viszonozta a tisztelgést. Amikor felnézett Lan WangJi máris eltűnt.

Miután egy percre megállt, megfordult és megindult lefelé a hegyről.

Nem számít milyen lény kísértette a Dafan Hegyet, nem lehet az övé. Wei Wuxian harcolt volna érte bárkivel, kivéve Jin Ling-et.

Miért Jin Ling-nek kellett lennie?

Amennyi tanítvány a Jin Szektában van, nem számított rá, hogy akivel találkozik az pont Jin Ling. Ha tudja, határozottan nem gúnyolta volna Jin ling-et azzal, hogy „nincs anyja aki viselkedni tanítsa.” Ha valaki más mondta volna ugyan ezeket a szavakat Jin Ling-nek, akkor azoknak megmutatta volna, hogy mit jelent szerencsétlenséget hozni a fejedre gondtalan beszéddel. Ám aki mondta nem volt más, mint saját maga.

Miután egy pillanatig mozdulatlanul állt, Wei Wuxian felemelte a kezét és felpofozta magát.

A pofon mind hangos, mind erős volt, a jobb orcája csípni kezdett tőle. Hirtelen motozó hangok jöttek a oldalt lévő bozótosból és Wei Wuxian látott egy szamarat előlépni belőle. Ahogy leeresztette a kezét a szamár saját magától közeledni kezdett, nem úgy mint máskor. Wei Wuxian meghúzta hosszú füleit és magára erőltetett egy mosolyt. „Meg akartad menteni a bajba jutott hölgyet, de engem jelöltél ki a hősnek, aki a mentést végzi.”

A szamár nyihogott, ahogy a kultivátorok egy hulláma közeledett a hegy alja felől. Miután a négyszáz valamennyi istenség-kötő háló elpusztult Lan WangJi kardja által, a habozó kultivátorok Buddha Lábánál mind iderohantak. Mindenki itt valószínűleg Jin Ling ellenfele volt. Wei Wuxian egy pillanatig fontolgatta, hogy elűzze-e őket erővel, vagy sem. De miután átgondolta, végül csendesen elsétált az útból és hagyta őket elhaladni.

A tanítványok a különböző szektákból, különböző színű egyenruhát viselve panaszkodtak ahogy sétáltak. „Mind a Jin Szekta, mind a Jiang Szekta túlságosan elkényezteti Jin fiatal mestert. Még olyan fiatal, de máris ennyire arrogáns és udvariatlan. Ha hagyják, hogy övé legyen a LanlingJin Szekta, ki tudja milyen katasztrófa fog történni? Nem hiszem, hogy egyáltalán túléljük.”

Wei Wuxian lelassította a lépteit.

Egy lágyszívű női kultivátor felsóhajtott. „Hogy tudnák nem elkényeztetni? Már ilyen fiatalon elvesztette mindkét szülőjét.”

„Shimei, ez nem így működik. Mi van, ha mindkét szülője meghalt? Rengetegen vannak, akik mindkét szülőjüket elvesztették. Ha mindenki úgy viselkedne, mint ő, akkor mi történne?”

„Meg vagyok lepve, hogy Wei Wuxian elég kegyetlen volt, hogy ártson neki is. Jin Ling anyja Jiang Cheng vér szerinti nővére volt – az ő shijie, aki felnevelte.”

„Valóban túl szörnyű Jiang YanLi-nak, felnevelni egy farkast, aki megharapja a gazda kezét. Jin ZiXuan-nak pedig még rosszabb volt. Csak mivel volt valamennyi kapcsolata Wei Wuxian-hoz, így végezte.”

„Miért van az, hogy Wei Wuxiannak mindenkihez köze van...”

„Valóban. Hallottál róla, hogy bárkihez is közel lett volna a veszett kutyákon kívül, akiket felnevelt? Az ellenségei mindenhol ott voltak, és mindenkinek ártott. Még HanGuang-Jun-al is olyanok voltak, mint tűz és víz, gyűlölték egymást.”

„Ha már említed, ma, ha nem lett volna HanGuang-Jun...”

Egy idő után Wei Wuxian egy folyam gurgulázó hangját hallotta meg.

Nem hallotta ezt, amikor felfelé jött. Wei Wuxian ekkor végre rájött, hogy rossz ösvényen haladt lefelé a hegyről, és folytatta tovább egy másikon, amikor elágaztak.

A szamár kantárját fogva a rohanó víz mellett állt. A hold magasan függött az égen. Mindenféle ágak vagy levelek nélkül a folyóparton, fehér töredékek tükröződtek vissza a felszínről. A tükröződésben Wei Wuxian egy arcot látott, örökké változó a víz folyásától.

A vízbe csapta a tenyerét, feloldva a nevetséges vonásokat. Felemelte a csöpögően nedves kezeit és lemosta a púdert az arcáról.

Egy jóképű, kecses fiatal jelent meg a vízen tükröződve. Annyira tisztának tűnt, mintha a holdfény megtisztította volna, sima szemöldökökkel, ragyogó szemekkel és enyhén felfelé ívelő ajkakkal. Ám ahogy lehajtotta a fejét, hogy magára bámuljon, a vízcseppek, amik a szempilláin függtek aláhulltak, mintha könnyek lettek volna.

Egy fiatal és ismeretlen arc volt, nem a YiLing Pátriárka aki a feje tetejére állította a világot és ezreket ölt meg – Wei Wuxian.

Miután vetett még néhány pillantást az arcára, Wei Wuxian ismét letörölte azt és megdörzsölte a szemét. Majd lehuppant a folyó mellé.

Nem mintha nem tudta volna kibírni a támadó szavakat. Elvégre amikor anno meghozta a döntését, teljes mértékben tisztában volt helyzettel, amivel szembe kell néznie. Azóta folyamatosan a YunmengJiang Szekta mottójára emlékeztette magát – tedd meg a lehetetlent.

Azonban hiába hitte úgy, hogy kőből van a szíve, végül mégiscsak ember volt, nem valami érzelemmentes fű vagy növény.

A szamár úgy tűnt, mint aki tudja, hogy nincs túl jó hangulatban, és életében először nem volt hangos türelmetlenségében. Egy percnyi csend ereszkedett rájuk, mire megfordult, hogy távozzon. Wei Wuxian a folyam mellett ült, egyáltalán nem válaszolva. A szamár megfordult, patkóival kapálva a földet, de Wei Wuxian még mindig nem fordított rá figyelmet. A szamárnak durcásan vissza kellett jönnie, megharapva és rángatva Wei Wuxian gallérját.

Dönthet, hogy menjen, vagy hogy ne menjen. Látva, hogy a szamár olyan messzire ment el, minthogy a száját használja, Wei Wuxian úgy döntött, hogy követi. A szamár néhány fához vitte, amik körbevettek egy területnyi füvet. A füvön egy qiankun zsák (gyakolatilag dimenzió zsák, pici de sok minden belefér) feküdt, rongyos arany háló lógott róla. Valószínűleg egy szerencsétlen kultivátorról esett le, aki kiküzdötte magát a hálóból. Wei Wuxian felvette a zsákot és kinyitotta. Jó néhány dolog volt benne, mint egy kulacsnyi gyógyfőzet, talizmánok, parányi démon-visszaverő tükrök és egyebek.

Egy darabig kutatott, majd előhúzott egy talizmánt. Azonnal egy tűzlabda jelent meg a kezében.

Az égő tárgy egy sötétség-égető talizmán volt, ami ahogy a neve is sugallta sötét energiát használt üzemanyagul. Automatikus fellobban, ha sötét energiával kerül kapcsolatba. Minél több az energia, annál erősebb a láng. Az hogy felgyulladt amint kivette, azt jelentette, hogy itt egy szellem nem túl messze Wei Wuxiantól.

A tűz fényét figyelve Wei Wuxian feltartotta, hogy kiderítse a szellem irányát, figyelmesen nézve körbe. Amikor keletre fordult a tűz gyengül, amikor nyugatra, akkor hirtelen felerősödött. Tett néhány lépést abba az irányba, mire meglátott egy fehér, görnyedt alakot megjelenni a fa alatt.

A talizmán elégett és a hamu lehullott az ujjhegyéről. Az öregember háttal ült neki, halk mormogással beszélve.

Wei Wuxian lassan közeledett. A szavak amiket az öregember mormolt hallhatóvá váltak.

„Fáj, fáj.”

Wei Wuxian megkérdezte.”Hol fáj?”

Az öregember válaszolt. „Fej. A fejem.”

Wei Wuxian válaszolt. „Hadd vessek rá egy pillantást.”

Tett néhány lépést, hogy elérje az öregembert, majd meglátta a véres, hatalmas lyukat a homlokán. Ez egy szellem volt, valószínűleg egy fejére csapott fegyver ütése ölte meg. Elegáns anyagból és nagy szaktudással készült gyászruhába volt öltözve, ami azt jelentette, hogy már koporsóba lett helyezve és rendesen eltemetve. Ez nem egy olyan lélek volt, amit egy élő ember vesztett el.

Azonban ehhez hasonló szellemeknek nem szabadott volna felbukkanniuk a Dafan Hegyen.

Wei Wuxian nem talált magyarázatot erre a valószínűtlen eseményre. Igen csak aggodalmasan felugrott a szamár hátára és rácsapott egy kiáltással, majd abba az irányba lovagolt, amerről Jin Ling feljött a hegyre.

Az ősi sírok környékén sok kultivátor lézengett, reménykedve, hogy a sült galamb a szájukba repül. Valaki még egy szellem-vonzó zászlót is mert tartani, de csak egy adag sötét szellemet vonzott oda akik kétségbeesetten sírtak. Wei Wuxian meghúzta a kantárt, körbe nézett és hangos, tiszta hangon megszólalt. „Bocsássatok meg a zavarásért, de merre mentek a fiatal mesterek a Jin Klánból és a Lan Klánból?”

És valóban, miután megmosta az arcát az emberek valóban elismerték. Az egyik kultivátor válaszolt. „Elmentek innen, az Istennő Templomába.”

Wei Wuxian megszólalt. „Az Istennő Temploma?”

A vidéki klán korábbról ismét visszalopakodott a hegyre és csatlakoztak egy csoport éjszakai vadászóhoz, miután meghallották, hogy az istenség-kötő hálók megsemmisültek. A középkorú férfi felismerte a ruháit és a grimaszoló szamarat és rájött, hogy ez az őrült, aki megmentette őket korábban. Igazán kínosan érezte magát, így úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Azonban a kerek arcú lány megmutatta neki az utat. „Arra. Ez egy isteni templom, amit a hegybe faragtak.”

Wei Wuxian folytatta a kérdezősködést. „Melyik istenségnek építették a templomot?”

A kerek arcú lány válaszolt. „Én, én azt hiszem egy természetes kőszobornak, ami egy istennőt formáz.”

Wei Wuxian biccentett. „Köszönöm.”

A beszélgetés után azonnal a Istennő Templomának irányába rohant.

A naplopó házassága, a villámlás ami elpusztította a koporsókat, vőlegény, aki megettek a farkasok, az apa és lánya akik elvesztették a lelkük, extravagáns gyászruha… Olyan volt, mintha az összes gyöngyszem felkerült volna a láncra, teljes sorozatot alkotva végre. Nem csoda, hogy az ördög iránytűje nem mutatott semmit és hogy a szellem-vonzó zászlók szintén nem használtak. Mindenki alábecsülte a Dafan Hegy lényét.

Egyáltalán nem az volt, aminek gondolták!